Jó reggelt! – Jó napot! – Jó estét! – Kellemes és hasznos időtöltést kívánok a honlapon! dr. Élthes Eszter


MIAZMÁK


Ez a cikk a honlap „A krónikus betegségek” és a „Miazmák” című dolgozatainak a folytatása, ezért megértéséhez ajánlott ezek elolvasása.


A SZIFILISZ MIAZMA

A miazmákat bemutató oldalon így jellemeztem a három nagy alap-miazmát: „Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy a szifilisz a fekélyek, azaz a maga ellen forduló, a destruktív betegségek okozója, míg a szikózis a szemölcsök, a túlburjánzás, a túlzások, a mindenféle megvastagodásoké, daganatoké. Hahnemann pszórája – ami nem más, mint az öregedés – az elhasználódás, a mindenből kevés; a szikózis a mindenből sok; és a szifilisz a rombolás, a destrukció szinonimája.”

A miazmák bemutatását a szikózissal kezdtem, azzal a megokolással, hogy ez az a miazma, mely korunkra a legjellemzőbb és a legelterjedtebb. Miután Hahnemann minden betegséget a pszóra, jobban mondva egyetlen alapbaj következményének tartott, nem teljesen tisztázott, hogy a szikózis teljesen önálló nemi betegség vagy a szifilisz következménye, szövődménye, illetve modifikációja.
     Ugyanakkor a tuberkulózis, ami a 19. század végének és a 20. század elejének legelterjedtebb betegsége volt, egyértelműen a szifilisz utóbetegségének tekinthető, az elnyomott, helytelenül kezelt szifilisz egyenes következményének, szövődményének. A penicillin feltalálásával a hivatalos orvoslás úgy gondolta, hogy örökre véget vetett a tbc-korszaknak, mert mostantól minden tüdőbajos embert meg tud gyógyítani. Csakhogy ez óriási és nagyon súlyos következményekkel járó tévedés! Az antibiotikummal nem meggyógyították, nem meggyógyítják, hanem csak elnyomták, elnyomják a betegséget (minden betegséget), ráadásul sokkal hatásosabban, drasztikusabban, mint a korábbi évszázadokban, hiszen nem az okot, hanem csak a tüneteket kezelték, kezelik, következésképpen a szervezetet még jobban megnyomorították, megnyomorítják a szifilisz és tuberkulózis rákfenéjével. Mindössze annyi történt, történik, hogy ezek most már nem eredeti alakjukban jelennek meg, hanem mint egy mesebeli sárkány, melynek ha egy fejét levágják, száz másikat növeszt, vagy a nagyonis valóságos gyom, melyet ha lekaszálnak, de nem húznak ki tövistől, ezer új hajtást hoz. Így jutottunk el mai világunkhoz, melyben nap mint nap újabb, eleddig ismeretlen krónikus betegségek jelennek meg, melyek, miközben az egészségügy soha nem látott fejlettségétől harsog a világ, a lakosság túlnyomó többségének életét megnyomorítja.

A szifilisz rövid ismertetése

A szifilisz (más néven bujakór, – helytelen, de gyakori kifejezéssel – vérbaj, francia betegség – innen ered a franc szitokszó–, orvosi nevén luesz) eredete még ma is vita tárgya. Vannak, akik azt tartják, hogy olyan régi, mint maga az emberiség. A régi görög írók által említett „nousos théleia”, az ókori temetőkben feltárt csontokon és a görög szobrokon található szifiliszre utaló elváltozások ugyanúgy szifiliszre utaló jelek lehetnek, mint a Bibliában, Mózes könyvében olvasható ilyen mondatok: „Az Úr megveri térdedet és lábad szárát szörnyű daganattal [a szifilisz egyik biztos tünete!] a lábad ujjától a fejed tetejéig, s nem tudsz belőle kigyógyulni” (5 Móz 28,35)! – „Büntetésül esztelen állatok raját bocsátottad rájuk, hogy megtudják: ki-ki azzal bűnhődik, ami által vétkezik.” (Bölcs 11,16-17) – „S megtorlom az atyák vétkét azoknak gyermekein meg a harmadik és negyedik nemzedékén.” (2 Móz.20,5)
     Mások viszont azon a véleményen vannak, hogy a szifilisz Amerika felfedezése óta terjedt el az Óvilágban, és Kolumbusz hajósai, telepesei hozták Spanyolországba. Onnan került Franciaországba, ahonnan VIII. Károly francia király Nápolyt ostromló zsoldosai szórták szét egész Európában.
     Egy harmadik kutató-csoport, élükön Sudhoff német orvostörténésszel, úgy véli, hogy a szifilisz valóban egyidős az emberiséggel, de a középkorban a keresztény erkölcsök elterjedésével egyre inkább háttérbe szorult, és csak szunnyadt az emberek szervezetében. Mindazonáltal rejtetten jelen volt, ezért tört fel oly nagy erővel az Amerikából jött újabb fertőzés után. Terjedését pedig a kereszténység egyre nagyobb háttérbeszorulásával eluralkodó lazább erkölcsök segítették elő.

Az alábbi adatokat a homeopátiát nem ismerő vagy lenéző, elutasító könyvekben találtam:
     80 évvel ezelőtti adat: „Egyes népeknél a lakosságnak majdnem fele, de művelt államokban is legalább tizedrésze megbetegedett (szifilisztől). Az oroszországi Csernigov kormányzóság népe 90%-ban fertőzött.”
     65 évvel ezelőtti adat: „Az Egyesült Államokat véve például – bár másutt sem jobb a helyzet: évente egymillió a vetélések száma, közel másfél millió a friss vérbajos fertőzés, megszámlálhatatlan mennyiségű az új gonorrhoeás eset.” – A XX. század elején „az irodalom szerint a nagy városok felnőtt férfi lakossága 20-30%-ban szifilisszel fertőzött volt.”
     „A szifiliszes betegek száma a második világháború alatt érte el a csúcsot, majd a hatvanas évekig erősen csökkent, aztán újra emelkedni kezdett.”

Ha a XVI. századtól száz évvel ezelőttig ennyi statisztikailag számontartott – ami az akkori korlátozottabb mérési lehetőségek miatt nyilván jóval alacsonyabb a valóságosnál – nemi beteg élt, akkor a matematika is alátámasztja azt a feltevést – mivel ezek az emberek nem éltek éppen önmegtartoztató életet –, hogy csaknem mindannyiunk ősei között bizonnyal található legalább egy szifilisszel vagy tuberkulózissal fertőzött személy.
     Annál is inkább, mert a homeopátia alaptanítása szerint az „akadémiai” orvostudomány gyógyító módszerei – különösen az antibiotikum korszak óta – többnyire nem szüntetik meg a bajt, hanem csak elnyomják. Így tehát az allopátiás orvosok által gyógyultnak nyilvánított betegek valójában egész életük során tovább hordták, tovább terjesztették és tovább örökítették e betegségeket.

Akármilyen eredetű is a szifilisz, abban minden kutató megegyezik, hogy az „emberiséget ért legnagyobb csapások egyike”. „A szifilisz az egyik leggyakoribb oka volt a vetéléseknek, a csecsemőhalandóságnak, a vakságnak, a süketségnek, a különféle testi torzulásoknak, a szív- és elmebetegségeknek.” (Dr. Haraszti István)
     Yves Laborde az örökletes szifiliszről írt tanulmányában számos fényképet mutat be A. és E. Fournier szifilisz-kutatók gyűjtéséből, melyek még a penicillin-éra előtti időkben készültek, s melyek azokat a veleszületett rendellenességeket mutatják be, melyeket a modern „tudomány” a maga technikai vívmányaival, mint a génmanipuláció, a röntgen- és atomsugárzás, bizonyos gyógyszerek, mint például a Contergan feltalálása és alkalmazása előtt, egyedül a szifilisz volt képes létrehozni.
     Bár a penicillin arra nem képes, hogy a szifiliszt valóban meggyógyítsa, de arra igen, hogy a feltűnő, látható stigmákat a következő generációknál diszkrétebbé, elmosódottabbá tegye. A többit elintézi a modern plasztikai sebészet, és fogszabályozás, melyek segítségével, amint csak lehet, eltüntetik a rendellenességeket.
     A régi orvosok, ellentétben a modernekkel, tudták, hogy a szifilisz örökletes betegség. Ezért ahol felismerték, ott gyakran dokumentálták is, így jött létre az a gyűjtemény a szifiliszes rendellenességekről, melyeket a két Fournier közzétett, és melyből Laborde könyvében néhányat megmutat. Laborde szerint ezeket azért kell ma is tanulmányozni, hogy felfogjuk, milyen pusztító és torzítási erő működik a szifiliszben.
     [Az oldalon látható képek e gyűjteményből valók: Az első fotón az ú. n. „csavarhúzófog a Hutchinson-i félhold-alakú metszéssel”; a másodikon a „tölcsérmellkas”; a harmadikon krónikus izületi gyulladás a gyerekkorban a kezeken, illetve a negyediken ugyanez a lábakon; az ötödiken pedig egy lábujj fejletlensége (hipotrófiája) – mindegyik mint veleszületett rendellenesség lett dokumentálva.]

Mindazonáltal, ha valaki ismeri a szifiliszes stigmákat, hamar megtapasztalja, hogy a sebészet még ma sem tüntet el minden ilyen rendellenességet (vagy azért, mert nem tudja, vagy azért, mert az érintett személy nem akarja). Ha magunkat és környezetünket mindezek ismeretében vizsgáljuk meg, rögtön rábukkanunk egy csomó stigmára. Például a farkastorok, nyeregorr, a kardhüvely formájú lábszár, a progénia (fordított harapás, az alsó állkapocs túlnyúlik a felsőn) és nyúlajak megoperálva is felismerhető egy életen át; az ú. n. kalapácsujj a lábakon nem csak időseken (rajtuk gyakrabban), de már fiatalokon is sokszor látható; és sok tyúkmellű emberrel is lehet találkozni, csakúgy, mint olyanokkal, akiknek a haja foltokban hullik, vagy már fiatalon egészen kopaszok. Az öröklött szifilisz jele a törpe- és az óriásnövés is, különösen akkor, ha ugyanazon szülők gyerekeinél fordul elő egyszerre mind a kettő.

A szifilisz leggyakrabban nemi úton terjed, és a fertőzést követően a kórokozó nagyon gyorsan bekerül a véráramba, tehát mielőtt a fertőzés helyén 2-3 héttel megjelenik az ú. n. sánkér (ulcus durum, azaz kemény fekély), a betegség valójában már az egész szervezetet átjárta. „A betegség tehát tulajdonképpen az első perctől kezdve már általános fertőzés, melyet helybeli kezeléssel sohasem lehet megszüntetni.” A sánkér többnyire a nemiszerveken jelenik meg, nőknél nemritkán a méhszájon, amiért rendszerint nem is veszik észre. Ritkábban a szájban, ajkakon vagy a végbélnyíláson is előfordulhat.

A szifilisz tünetei és stádiumai

Ha a primér fertőzést egyéb fertőzések is komplikálják, úgy az súlyos lefolyást ölthet. Tisztán tartott esetekben néhány hét alatt magától is begyógyul, ami után látszólag megint tünetmentes a beteg. E második inkubáció alatt azonban már többnyire apró lázak, idegesség, borzongás, enyhe depresszió, a vizeletben fehérjenyomok lépnek fel, a seb környékén beszüremkedett kötegek (megbetegedett nyirokerek) kezdenek mutatkozni, majd később a fertőzés helyéhez tartozó valamennyi nyirokmirigy szilva alakúra megduzzad, de nem fáj, és csak hónapok múlva tér vissza eredeti nagyságára. A 10-12. héten a bőrön szétszórva, eleinte különösen az oldalakon lencsényi, halvány rózsaszínű foltok (roseola) keletkeznek, melyek nem viszketnek, és néha pár óra alatt eltűnnek, máskor viszont hetekig is eltartanak, lassan beszüremkednek (papula), az izzadó, nedvesebb, melegebb testrészeken (nemi szervek, herezacskó, végbél) pedig mogyorónyi, sőt diónyi nagyságú, bűzös daganatokká (condyloma) alakulhatnak át. De ellephetik a nyálkahártyákat, különösen az ajkakat, a garatíveket, a foghúst, és ott fehéres, hártyával borított lapos, szalonnás vagy kékesszürke foltokat okozhatnak. A betegség további lefolyása a beteg magatartásától és a kezeléstől függ.
     Italozó, dohányzó, egyéb betegségek által legyengült, kimerült [mai terminussal: stresszes] embereknél csaknem folyton mutatkozik a szifilisznek valamilyen mellékhatása. Ezek lehetnek: göbös, hólyagos, gennytüszős kiütések, szétszórtan vagy csoportokban, néha kifekélyesedve, gyakran a homlokon, a hajas fejbőr mentén (bujakóros koszorú); fejfájások, zsábák, éjjeli csont-, izom- és izületi fájdalmak. A betegség megtámadhatja a gégét (jellemző rekedt hang), a májat és az epeutakat (sárgaság), a beleket (bélfekélyek), a veséket (fehérjevizelés), az izületeket (izületi gyulladás, duzzanatok), a heréket (fájdalmatlan daganatok), mellékheréket (epididimitis); elsősorban azonban az idegrendszert, mely a legtöbb esetben már az első félév folyamán finom eltéréseket mutat, ami azonban később elcsendesedhet.

A szifilisz általában eleinte nagy kiterjedésű, de könnyű jelenségeket okoz, melyek nyomtalanul eltűnhetnek. Később a tarkón, a hónaljakban, sőt az egész testen elszórt barnás, rácsalakú, lencsényi világosabb foltokat feltüntető színzavar lép fel (leukoderma), mely 1-2 évig is eltarthat; azután szűkebb területre szorulnak a jelenségek, de mélyebb csomócskák tűnhetnek fel, melyek már nehezebben és már csak hegekkel gyógyulnak. Még későbben a bőr mélyében keletkezhetnek csomós beszüremkedések, melyek a vérerek mentén haladva pontszerű, máskor borsónyi, mogyorónyi, sőt almányi, közepükön ellágyuló, előbb-utóbb széteső daganatokat eredményezhetnek, mik lassanként felfakadnak és tapadós gumiszerű folyadékot ürítenek (gummák),és torzító heggel gyógyulnak.
     E folyamat vagy egyes izolált daganatok (solitér-gummák) alakjában lép fel, vagy beszűrődik a szövetbe, de mindkét módon a szervezet bármely szervét megtámadhatja, és ott helyrehozhatatlan károkat, roncsolásokat okozhat. A májban például a solitérgummák daganatokat okozhatnak, melyeket külön-külön ki lehet tapintani, és amelyek rákot utánozhatnak. A diffúz beszüremkedés ellenben a májat nagyobbá teszi, és a májnak degenerativ elváltozásait utánozhatja. De ugyanez történhet a tüdőben, a lépben, a csontban, az izmokban, az agyvelőben, egyszóval bármely szervben, még aránylag a legritkábban a prosztatában és a húgyhólyagban. A tünetek természetesen a megtámadott szerv, a folyamat súlyossága és alakja szerint végtelenül sokfélék lehetnek és az orvostudomány összes területén a legfontosabb és legfőbb nehézségeket okozzák.

A szifilisznél tehát váltakoznak a manifeszt alakok, amikor kimutathatók a jelenségek, a látens, azaz lappangó szakaszokkal. A lefolyás olykor eltér az átlagostól: praecoxnak (idő előttine) nevezik, ha összezavart sorrendben, a rendszerint későn mutatkozó jelenségek a koraiak között lépnek fel. Tarda (lassú) a lefolyás akkor, ha hosszú évnyi (40, sőt 60 éves) látszólagos jólét után mutatkoznak a jelenségek. Rosszindulatúról beszélünk, ha a lefolyást különösen súlyos, szétesésre vezető tünetek jellemzik.

A szifilisz közönséges jelenségeit bizonyos erőszakkal stádiumokba szokás beosztani. Primér stádium alatt értik a fertőzés kapuján keletkező beszüremkedett fekélyeket; szekundér alatt a bőrön és a nyálkahártyákon szétszóródó, nagyszámú, de felületes és könnyebb jelenségeket, és az ezekkel egyidőben fellépő kísérő tüneteket (láz, fájdalom, sárgaság, izületi- és csontfájdalmak, erős hajhullás, levertség). És harmadlagos (terciér) stádium alatt a szétesésekkel, fekélyekkel járó gummás jelenségeket. Ide tartoznak a nagyerek és az idegrendszer késői megbetegedései is.
     A szívből kiinduló verőér, az aorta az egyik kedvenc helye a késői lueszes, gyulladásos folyamatoknak. A főverőér falában lezajló gyulladás lassan elpusztítja az érfal rugalmas rostjait, ennek következtében az érfal kitágul, púpszerűen kiöblösödik, úgynevezett aneurizma keletkezik. Ez az értágulat kedvezőtlenül hat a szív munkájára, a vérkeringésre, ami már önmagában is komoly komplikációkat okozhat, de ennél még súlyosabb és gyorsabb bajt is okozhat, nevezetesen, ha az érfal váratlanul elreped, ami azonnali halált okoz. A hirtelen szívhalálok jelentős hányada ennek következménye, de ezt sokszor csak a boncolásnál veszik észre.

A fertőzés után évtizedekkel (10-20, de akár 40-60 évvel) később jelentkeznek az idegrendszer késői szifiliszes megbetegedései. Ezek nagyjából két csoportra oszthatók: vagy a gerincvelőt támadják meg, és különféle bénulásokat okoznak (tábesz vagy hátgerincsorvadás); vagy az agyvelőbe (a nagyagy kérgébe) fészkelik be magukat, és ott a hűdéses elmezavart, a paralízisnek (agylágyulás, dementia paralytica) nevezett kórképet alakítják ki. A tábesz és a paralízis együtt is gyakran előfordul.
     A tábesz sokszor igen erős láb-vagy gyomorfájdalmakkal jár; gyakran jön létre a sajátságos, úgynevezett kakasjárás: a beteg dobálja a lábait és a sarkára dobbant, járása bizonytalan, főleg sötétben és lépcsőn. A látóidegsorvadás sem tartozik a ritkaságok közé.
     A paralízises betegnek eleinte csak „furcsa” a magatartása, a nyelve botladozik, felcseréli a szavakat, egyszer túlzottan élénk, jókedvű, erősen fokozott a vállalkozó kedve, máskor viszont érthetetlenül levert. Vannak esetek, amikor úgy derül ki a paralízis, hogy a beteget különféle üzleti vagy egyéb vállalkozások anyagi és erkölcsi csődbe juttatják, s a kétségbeesett rokonoknak a beteget a börtönből az őrültek házába kell vinni.

A hűdéses elmezavar (latinul dementia paralytica) sokszor szinte észrevétlenül fejlődik ki. Oka a régebbi lueszes fertőzés, melynek ezt a késői szakaszát alkalmi okok siettethetik: például testi és szellemi megerőltetések, súlyos sorscsapások, kimerítő betegségek [ezek mind korunk mindennapos jelenségei].
     A paralizis kezdeti szakaszában hasonlíthat az agyvelői izgalommal járó más betegségekhez. A kezdeti tünetek évekkel előzik meg a betegség kitörését. Ezek a tünetek részben testiek: emésztési zavarok, fájdalmak, fejfájások, szédülések, vértódulások. Más részben szellemiek: a páciens viselkedése, gondolkodása, jelleme megváltozik, a gondolkodás lassul, munkakedve, emlékezőtehetsége csökken, kedve ok nélkül gyorsan és gyakran változik, esetleg másokat tart betegnek.
     Később bénulásos tünetek jelentkeznek, a szemen, az arcizmokban, a beszéd- és nyelő-izomban, a reflexekben. A betegek beszédben szótagokat, írásban, olvasás közben betűket, szótagokat, vagy egész szavakat cserélnek fel, vagy hagynak ki. Hivatalos tennivalóikat kezdik rosszul végezni, a pénzzel nem tudnak bánni, rosszul számolnak, könnyen becsaphatók és befolyásolhatók.
     Egy részüknél a hangulat emelkedetté válik, nincs betegségérzetük, kicsaponganak, téveszméik vannak, nagyzolási hóbortjuk lesz. Badarok és szertelenek lesznek. Mások éppen ellenkezőleg, lehangolttá válnak, és súlyosan betegnek tartják magukat. A két hangulat gyakran csap át a másikba. Az emelkedett hangulattal fokozott cselekvés is jár, a betegek egész nap futkosnak, szükségtelen dolgokat vásárolnak, adósságokat csinálnak. Ilyenkor sokat esznek és isznak, míg a lehangoltság időszakában alig fogyasztanak valamit. Végül testileg lefogynak, csontjaik törékennyé válnak, súlyos felfekvéseik lesznek, végül teljes kimerültségben elpusztulnak. A betegség lefolyása átlag 2-3 év, de olykor hosszú ideig tartó javulások több évre is meghosszabbítják a lefolyást.

Az itt felsorolt tünetek, betegségek és ezek kilátásai könnyen kétségbe ejthetik az embert. Ezért mielőtt tovább mennék a szifilisz bemutatásával, leszögezem, hogy mindezek a bajok az esetek túlnyomó többségében a helytelen kezelés miatt fejlődnek ki!
     A régi orvosi – nem homeopatikus, hanem hivatalos – könyvekben, melyeknek szerzőit a modern világ nagyképűsége még nem kápráztatta el, vakította meg, reménytkeltő sorokat lehet olvasni. Például az 1973-ban kiadott Orvosi Lexikonban ez áll (Akadémia Kiadó, Budapest 1973): „Súlyos, kiterjedt (kezeletlen szifiliszes) bőrjelenségek után nem észleltek központi idegrendszeri szifiliszt: paralízisben, tábeszben szenvedőkön bőrhegek igen ritkán észlelhetők.” Az Országos Egészségügyi Szakkönyvtárban pedig ezt: „A magára hagyott szifilisz a korai jelenségek lezajlása után, az esetek mintegy kétharmadában később semmi tünetet nem okoz.”
     Ezekből a hivatalos, alig 40 évvel ezelőtt még nyíltan képviselt orvosi véleményekből pontosan az derül ki, amit a homeopátia tanít: Ha egy betegséget, legyen az az egyik legsúlyosabb, mint például a szifilisz, nem nyomnak el, akkor az nem okoz súlyos szövődményeket!

A szifiliszt tehát csak homeopátiás szerekkel kell és lehet eredményesen kezelni, és ha ezt teszik, valóban és nem csak látszólag gyógyítható! Azaz ha a betegséget nem nyomják el antibiotikummal és egyéb eljárásokkal, akkor a fertőzöttek elkerülik a betegség késői stádiumait, az itt felsorolt súlyos szervi- és idegrendszeri elváltozásokat.

Feltéve: 2013. április 9.

Mielőtt a szifilisz-miazma leírását folytatnám, a legfontosabb anti-szifiliszes szert, a MERCURIUS-t mutatom be egy másik oldalon.

Coulter asszony könyvében szintén felhívja a figyelmet arra a régi bölcsességre, hogy »a szifilisz szekundér stádiumában a „nagy imitátorként” ismert, mert számtalan más betegséget és panaszt tud utánozni. Talán ez a magyarázata annak, hogy a Syphilinum nozódának olyan kevés jellegzetes szellemi-, lelki- és kedély-tünete van, és gyógyszerképe olyan sok polychresttel fedi egymást.«

Hahnemann „kedvenc” felfedezése és miazmája a pszóra volt, azt hirdette, hogy minden más baj ennek az alapbetegségnek a következménye. Ezzel a pszórával valójában egyetlen követője sem tudott igazán mit kezdeni, de mivel tisztelték Hahnemann-t, vakon átvették és elfogadták pszóra-elméletét. Ahogy a „Szifilisz kontra pszóra” című tanulmányom III. pontjában írtam, én úgy gondolom, hogy a homeopátia fejlődését döntően befolyásolta Hahnemann-nak a pszórával kapcsolatos egymásnak ellentmondó kijelentései. (Például az egyik oldalon azt írja, hogy aki nem terhelt pszórával, az semmilyen más betegséget nem kaphat el, aztán egy másik oldalon, hogy neki semmilyen miazmás terheltsége nincs, és egy harmadikon, hogy ő nagyon hajlamos minden akut és járványos betegségre – ezek a kijelentések nyilvánvaló ellentétben állnak egymással.)

Említett tanulmányom V. pontjában ezt írom:
     »Dr. J.H. Allen ezt írta a pszóráról: „Manapság pszóra alatt egy alapmiazmát értünk, amely az embernél nem korlátozódik a bőrkiütés egy bizonyos formájára, hanem a szervezetben a funkcionális és patologikus változások okozója.”
     Yves Laborde, korunk egyik jelentős német homeopatája 2000-ben azt jelentette ki, hogy szerinte a pszóra nem más, mint a szervezet természetes elhasználódása, elöregedése. Ugyanakkor ez az állítása még nem szerepel az 1998-ban, mesterével, G. Risch-sel közösen írt „Die hereditären chronischen Krankheiten” című könyvében. Abban J. H. Allen fent idézett véleményéhez hasonló nézeteket vall, és ezért csak odáig jut el, hogy Hahnemann pszóra-tüneteinek nagy részét az öröklött szifilisz, szikózis, tuberkulózis és rák tünetei közé sorolja, és a tisztán pszórikus tünetek között csak a funkcionális zavarokat, a szubjektív panaszokat hagyja meg.«
     Mindezen adatok megismerése után jutottam el arra a véleményre, hogy Hahnemann pszóra-miazmája nem más, mint az öröklött (sokszor generációkon keresztül átadott) szifilisz miazma, és hogy ez az az alapmiazma, alap-betegség, melyből minden más krónikus betegség ered.

Állításom még jobban védhetővé válik, ha Hahnemann fő művének, az Organon-nak hatodik, végleges változatát figyelmesen elolvassuk. Abban ugyanis az idős mester több évtizedes gyakorlati tapasztalatát összefoglalva – a § 222-ben – azt írja, hogy egy idegrendszeri betegségben szenvedő egyén soha nem tekinthető addig véglegesen gyógyultnak, amíg a betegsége alapját képező miazmától „egy anti-pszorikus, talán egy anti-szifilitikus kúrával meg nem szabadult. Ha az anti-pszorikus, és bizonyára anti-szifilitikus kúrát elmulasztják”, akkor a betegség „tartós szellemi megbomlásba megy át”.
     A „Theorie der chronischen Krankheiten” (Krónikus betegségek elmélete) című munkájában szintén találhatók olyan kijelentések, melyek fenti állításomat látszanak igazolni. A szifiliszről szóló fejezetben ugyanis azt írja, hogy a fiatal személyeknél, akik közösülés közben fertőződnek a szifilisszel „a pszóra még nagyon ritkán van kifejlődve, és azt csak a helytelen allopátiás kezelés aktivizálja”. [Ez valójában annak elismerése, hogy a pszóra nem más, mint az öregedés, szervezet természetes elhasználódása!]
     A következő oldalon még ennél is tovább megy, amikor kijelenti, hogy a pszórával kombinált szifiliszes betegnél a „pszóra addig gyógyíthatatlan, amíg a szifiliszt nem sikerült kiirtani”.
     Pár sorral lejjebb pedig azt írja, hogy a helytelenül kezelt szifilisz miatt kialakult krónikus beteget úgy kell meggyógyítani, hogy „először a mindenkori betegségnek homeopátiásan megfelelő anti-pszorikus szerrel, majd a megmaradó tüneteknek megfelelő másodikkal, majd a következővel egészen addig kell kezelni, amíg ezek a minden tőlük telhető hatást kifejtették, és csak ezután kell a szifilisz ellen az anti-szifilitikus szert, a Mercurius-t beadni”.
     Majd így folytatja: „Mindazonáltal a régi súlyos esetekben ezzel az első kúrával a teljes gyógyulás még nem egészen érhető el. Általában még maradnak fájdalmak és panaszok, melyek se nem tisztán pszorikusak, se nem tisztán szifiliszesek, és ezért még egy utolsó segítségre szorulnak. Egy megismételt hasonló kúrára van szükség, nevezetesen először egy vagy több, eddig még nem alkalmazott anti-pszorikus gyógyszerrel, melyek a mindenkori tünetekhez a legjobban illenek, amíg azok a bajok, melyek a legkevésbé szifilitikusnak és a leginkább pszorikusnak látszanak, el nem tűnnek. És ezután kell megint Mercuriust adni, de mindig más potenciában, mint korábban, amíg a nyilvánvaló szifiliszes tünetek is el nem múlnak.”
     Ez a Hahnemann-tól ajánlott kezelés nem más, mint amit cikkeimben hangsúlyoztam (lásd például AZ ALKATI KEZELÉS LEFOLYTATÁSA című cikket), különösen akkor, ha az anti-pszorikus kezelés és szerek alatt, az alkati kezelést és szereket értjük. Hahnemann tudvalevően soha nem beszélt „alkati” kezelésről, ő mindig csak a pszórát kezelte, ami amennyiben a pszórát a szervezet elhasználódásával, vagyis „gyenge”, „érzékeny” pontjaival helyettesítjük be, a ma használt és alkalmazott „alkati” kezelésnek felel meg. Ezért van az, hogy Hahnemann nagy anti-pszorikus szerei [Ars, Calc, Lach, Lyc, Nat-m, Phos, Puls, Sep, Sil, Sulph – csak a Nux-v hiányzik] nem mások, mint a klasszikus homeopátiában használatos legfontosabb alkati szerek!

Ezt a hosszú elméleti fejtegetést – mely a „Szifilisz kontra pszóra” című tanulmány kiegészítésének is felfogható – azért szúrtam be ebbe a szifilisz miazmáról szóló cikkbe, hogy még jobban kiemeljem a mindannyiunkban megbúvó, őseinktől generációkon keresztül örökölt szifilisz kezelésének fontosságát.
     Napjainkban ugyan lényegesen gyakoribb a kankós fertőzés, mint a szifiliszes, de ez nem jelenti azt, hogy az anti-szifiliszes homeopátiás szerek nélkül egy krónikus betegség tartós kikezelése elvégezhető. A kankó tünetei annyira egyértelműek, a szikózis jelenléte annyira tetten érhető, hogy azt felületesebb elemzéssel is bárki felismerheti. Az öröklött szifilisz azonban az évszázadok során elvesztette eredeti, egyértelmű megjelenési formáit, ezért sokkal nehezebben tetten érhető.
     Ezért fontos az elmélet, vagyis annak tudatosítása, hogy a mai krónikus betegségek hátterében mindig megtalálható az (öröklött) szifilisz, és ezt a kezelés során figyelembe kell venni, akkor is, ha a páciens előtörténetében nem szerepel semmilyen szifiliszre utaló adat! Nem szabad elfelejteni, hogy „a szifilisz kórokozója gyakorlatilag valamennyi szervrendszert megbetegítheti, ezért sokféle betegséget utánozhat.”

Gerhard Risch Homöopathik című könyvében többek között a következőket írja a szifilisz miazmáról: »A krónikus szifilisznek nem kell jellemző tüneteinek lenni a nemi szerveken, mint ahogy a laboratóriumi vizsgálatok sem mondanak semmi megbízhatót meglétéről. A szervezet krónikus hibás működéséről van szó, mely a szervezet destrukciójához vezet, mégpedig olyan destrukcióhoz, melynek szifiliszes vonásai vannak. A szifiliszes degeneráció elsősorban az idegrendszerben, a csontokban és a kedélyben zajlik le. Ez utóbbi a pusztításban és az önpusztításban, illetve az ölés és az öngyilkosság iránti hajlamban fejeződik ki. De szintén a szifilisz tünetei közé tartoznak a csont deformációi, a csont fekélyei, és bizonyos idegrendszeri megbetegedések.«

A szifilisz korunk (szinte) minden fizikai és lelki betegségénél szerepet játszik, ezért ezek felsorolása lehetetlen, de számtalan megjelenési formája közül érdemes a legjellemzőbbeket és legjellegzetesebbeket megjegyezni. Ezek (még ez a viszonylag hosszú lista is csak a töredékét tartalmazza a tipikus szifiliszes tüneteknek):
     Vetélés, csecsemőhalandóság, különféle testi torzulások (stigmaták), aszimmetria;
     Fejfájás, mely naplementétől napkeltéig erősödik; szédülés;
     Vágy a hideg ételekre, italokra;
     A szem különböző megbetegedései: például rövidlátás, éjszakai vakság, szaruhártya-gyulladás, iritis, szemidegsorvadás;
     Krónikus középfülgyulladás; a fülkagyló deformitásai; süketség; fülzúgás; Morbus Méniére;
     Orrcsont nekrózisa; garatmandula burjánzás;
     Progenia és prognathia; farkastorok; bizonyos fogak hiánya; Hutchinson-fogak; fekélyek a szájban; fogcement-defektusok;
     Torokgyulladások, erős, nyúlós nyáladzással; éjszakai nyáladzás; krónikus tüszősmandula-gyulladás; köhögés, mely mindig csak egy-két lökésből áll (kutyaugatáshoz hasonlóan); strúma;
     Rekeszizom-sérv; köldök-sérv; gyomorfekély, nyombélfekély; lép- és máj-megnagyobbodás; hepatitis, csecsemők hányásos hasmenése; vastagbélhurut; végbél-szűkület; végbélsipoly; végbél-ekcéma;
     Tüdőbaj; krónikus asztma; éjszakai légszomj;
     Szívbetegségek, elsősorban az aortabillentyűk elégtelensége; aorta-aneurizma; a koszorúerek elmeszesedése; szívinfarktus (hirtelen szívhalál); magas vérnyomás;
     Mellékvese-megbetegedések; éjszakai ágybavizelés; akaratlan vizeletürítés; heregyulladás; sterilitás; prosztata-betegségek; rejtett here;
     Méhelőesés; krónikus hüvelyfolyás kislányoknál is; méhmyoma; petefészek-ciszta, -tumor és -myoma; járulékos emlőmirigy; a medence szerveinek mindenféle fejlődési rendellenességei;
     Gerincferdülés; erős szúró lábfájdalommal járó hátgerincsorvadás; gerincsérv; krónikus isiász; farkcsonti fájdalom; gyakori megbotlás; hajlam a bokarándulásra; kalapácsujj; hallux vagus; körömágygyulladás; különböző köröm-deformációk;
     Csontfájdalmak főleg a csöves csontokban (sípcsont), melyek ágymelegben, éjszaka fokozódnak; gyermekek „növekedési” csontfájdalmai; szimmetrikus csontkinövések; csonthártya-gyulladás; rachitis; csontritkulás; a nagy ízületek: térd, csípő, váll, könyök porcának pusztulása, ízületrésének beszűkülése; lábszárfekély;
     Izom-görcsök; izomfájdalmak, született csípőficam;
     Rézszínű bőrkiütések; foltokban való kopaszodás a fejen, a szemöldökön, a szakállon; szempilla kiesése; idegrost-daganat; keloid (bőrmegvastagodás); vénatágulatok, leukoplákia; pszoriázis; mirigy-duzzanatok; zsírdaganat; akne;
     Az idegrendszer és az elme betegségei: a térdkalács- és a pupilla-reflex zavarai; agylágyulás; depresszió; agyvérzés; Parkinson kór, Alzheimer-kór, Multiple Sklerose; idegfájdalmak; alkoholizmus; kleptománia; hipochondria; skizofrénia; a gyerekek viselkedési zavarai; számolási nehézségek; makacs álmatlanság; gyenge emlékezőképesség;
     Betegségek: skarlát, rubeóla, diftéria, diabétesz; leukémia; vérszegénység; Morbus Hodgkin; AIDS; rák
     A korához képest sokkal fiatalabb kinézés; körömrágás; dadogás.

A legmagasabb, azaz három-értékű anti-szifiliszes szerek (abc és nem fontossági sorrendben): Ars-i; Aur, Aur-m-n, Calc-f, Fl-ac, Kreos, Pic-ac, Psor, Kali-i, Kali-s, Merc, Merc-c, Nit-ac, Phyt, Sil, Syph. Hahnemann ezek közül csak a Merc-t használta. Az ő idejében a nozódákat, így a Syphilinumot sem kísérletezték még ki.
     Ma az anti-miazmás kúra esetén az itt felsorolt szerek közül elsőként a Nit-ac, Merc és Syph jön szóba (a tünetektől függetlenül), és a többiek csak ezek után, amennyiben a fennmaradó panaszok ezt indokolják, és ezeknél a megfelelő szer kikeresése már e tünetek alapján történik.

Végezetül néhány további fontos tudnivaló a szifilisz miazmáról:
     Az örökletes szifilisz kiütései nem tartalmaznak kórokozókat, tehát – hagyományos értelemben – nem fertőzőek. Ugyanakkor az öröklött szifilisz „prediszponálja a beteget az akut szifiliszre, másfelől a nemi partner miazmatikus terheltsége növelheti a betegség súlyosbodását”.
     Ahogy magának a szifilisznek a kifejlődését, úgy a szifiliszes miazma aktiválását is jelentősen elősegíti az alkohol, a dohányzás, a rendszertelen és hajszolt életmód. Korunk emberének életmódja tehát sokszorosan alkalmas arra, hogy minden bennünk lappangó „rosszat” a legbiztosabban felszínre hozzon.
     De nem csak a helytelen életmód, hanem az operatív beavatkozások is nagy mértékben hozzájárulnak a szifilisz miazma súlyos tüneteinek a megjelenésére: »A századforduló idején (19.-20. század) még maga az amerikai ‘akadémiai’ orvostudomány is tudta, hogy szifiliszes pácienseknél rendkívül óvatosnak kell lenni az operációkkal, különösen a váladékok lefolyásának mesterséges elzárásával, pl. a fisztulákkal, fekélyekkel, ‘folyó orrok’-kal stb.« – írta Gerhard Risch „Az örökletes krónikus betegségek” című könyvében.
     Hogy olvasói egy életre megjegyezzék ezt az igazságot, intelmét két meggyőző történettel húzta alá: Az első megfigyelése abból az időből származott, amikor még nem foglalkozott homeopátiával, de munkája mellett egy hamburgi, mintegy 5 ezer lakót befogadó idősotthonban lelki gondozást végzett. Az idős lakók közül soknak volt ú. n. „nyitott lába”, azaz ulcera cruris-a, magyarul lábszárfekélye (ami a szifilisz egyik nagyon jellegzetes tünete). Ha ezt a fekélyt egy orvosnak valamelyik idős embernél sikerült „bezárnia”, abszolút biztos volt, hogy az érintett sajnálatraméltó személy 4-12 héten belül meghalt.
     A másik eset egy kisfiúval történt, akinek születése óta valamilyen ortopédiai okból gipszágyban kellett feküdnie (a születési rendellenesség az öröklött szifilisz legjellegzetesebb tünete). Nyilván a gipsz nyomására a lábszára egy helyütt – csak egy helyütt – kifekélyesedett. Amint valamilyen kenőccsel bekenték a lábát, a rákövetkező éjszaka a gyerek asztmás rohamot kapott. Ha nem kenték be, nem volt semmi baja. Hiába váltogatták a kenőcs összetételét, maga a tény, hogy a fekélyt megpróbálták valamivel lefedni, kiváltotta az asztmás rohamot, vagyis a probléma azonnal a szervezet belsejébe húzódott.
     A lábszárfekély művi elzárása a nem legyengült, nem nagyon idős embereknél legtöbbször magas vérnyomást, szívpanaszokat, sőt agyvérzést okoz. A mandulák eltávolítását gyakran krónikus homloküreg-, fül-, torok-gyulladás, asztma, szénanátha követi. A végbélsipoly operatív bezárása többnyire a test egészen más pontjain okoz gennyesedéseket és gyulladásokat.

Felvetődik a kérdés, hány generáción át hordozzuk magunkban elődeink betegségét – vétkét: heted-íziglen vagy csak negyedíziglen? Akármi is erre a kérdésre a helyes válasz, az biztos, hogy a történelem viharai, az orvostudomány kémiai gyógyszerekkel és operációkkal történő egyre intenzívebb „elnyomó” kezelései, valamint életterünk mérgezettsége, az élelmiszerek hormonokkal és gyógyszerekkel való egyre elterjedtebb és meggondolatlanabb fertőzöttsége következtében egy ma élő embernek nagyon nagy esélye van arra, hogy magában hordozza a szifilisz és a szikózis miazmáját. És az is biztos, hogy életkor előrehaladtával egyre inkább a szifilisz miazma tünetei lépnek előtérbe – hacsak homeopátiás kezeléssel ezt meg nem előzik.

[Az első fotón az ú. n. „csavarhúzófog a Hutchinson-i félhold-alakú metszéssel”; a másodikon a „tölcsérmellkas”; a harmadikon krónikus izületi gyulladás a gyerekkorban a kezeken, illetve a negyediken ugyanez a lábakon; az ötödiken pedig egy lábujj fejletlensége (hipotrófiája) – mindegyik mint veleszületett rendellenesség látható.]

Következik a Syphilinum nozóda bemutatása

Feltéve: 2013. augusztus 11.

VISSZA


A KRÓNIKUS BETEGSÉGEK




KEZDŐLAP         ÉRDEKESSÉGEK         HÍREK         SAJÁTVÉR TERÁPIA         ELMÉLETI HOMEOPÁTIA

GYAKORLATI HOMEOPÁTIA            ALKATI KEZELÉS            GALÉRIA            GYAKORI KÉRDÉSEK

LEGÚJABB FRISSÍTÉSEK            KERESÉS A HONLAPON            KAPCSOLAT            HASZNOS LINKEK