•   A homeopátia elve
•   A kereszténység és a homeopátia
•   Védőoltások
•   A homeopátia elve – még egyszerűbben, tömörebben
•   Homeopátia és keresztény hit – Összeegyeztethető?
•   Válasz a homeopátiában kételkedőknek
•   A krónikus betegségek
•   Az alkati kezelés
•   Az alkati kezelés – folytatás
•   Az alkati szerek


folytatása következik

A homeopátia olyan gyógymód, amely a természettörvényeken alapszik, melyek mindig is léteztek, mint például a gravitáció, a mágneses erő vagy az elektromosság törvénye. Azonban Dr. S Hahnemann felléptéig ez a gyógymód az emberiség előtt – kivéve néhány nagy orvos, mint például Hippokrates vagy Paracelsus ösztönös megérzését – rejtve maradt. Hahnemann kísérleti módon fedezte fel és fejlesztette ki a homeopátiát a beteg emberek gyógyítására. Ahogy az elektromosságnak vagy más természeti jelenségnek, úgy a homeopátiának is az a jellegzetessége, hogy alapvető törvényei mindig ugyanazok és örökre érvényesek maradnak.

Amit Hahnemann felfedezett, az forradalmat jelentett az orvostudományban, és annak minden más elvét és módszerét – kivéve bizonyos sebészeti és akut beavatkozásokat – végülis helytelennek jelentett ki.
     Az egyetemi katedrán ülők azonban ezt nem szívesen hallják, sőt tökéletesen elvetik. Számukra más orvosi törvények érvényesek, melyeket egyébként igen gyakran változtatnak. Ráadásul a 19. században e törvényeket az akkori orvostudós-pápák, Rudolf Virchow és Robert Koch olyannyira bebetonozták, hogy máig nem lehet tőlük az orvostudományt megszabadítani. E törvényeket a nyers-anyagszerű kémiából és a 18., 19. század materialistán inspirált fizikájából vezették le.
     Virchow ezt mondta: A betegség a sejtben van. Koch pedig ezt: A betegséget kórokozók okozzák. Virchow e mondatából következik egészen a mai napig az a mánia, az a szenvedély, hogy a lokális betegségtünetek körül manipuláljanak vagy azokat kivágják, és ha a lokális jelenséget ily módon eltüntették, azt higgyék és azt hirdessék, hogy magát a betegséget gyógyították meg. Koch mondatából ered a mai napig az a mánia, hogy a kórokozókat valamilyen anyaggal megöljék, és ha ily módon megsemmisítették őket, azt higgyék és azt állítsák, hogy ezzel a betegség is megszűnt.

A homeopátiának a törvényei diametrálisan állnak szemben ezekkel a materializmuson alapuló törvényekkel, és tévedésekként leplezik le őket. Bár a homeopátia és a hivatalos orvostudomány ugyanannyira összeegyeztethetetlenek, mint a víz és a tűz, mindig voltak, vannak és lesznek olyanok – mindegy milyen, többnyire személyes, okból –, akik megpróbálják e kettőt összeegyeztetni. Ez a vállalkozás azonban olyan reménytelen, mint a kör négyszögesítése, és ezért csak akkor sikerülhet, ha a kettő közül az egyik feladja alapelveit.

Amikor a 20. században a sebészet, az egyre fejlettebb technikai lehetőségek segítségével, egyre látványosabb sikereket ért el (a Virchow-i elv logikus következményeként), és az ipar egyre erőteljesebb baktérium-ölő szereket dobott piacra (a Koch-i elv logikus következményeként), úgy tűnt, a homeopátiának befellegzett. Sok homeopata orvos nem akart maradinak mutatkozni, ezért feladta elveit, és csatlakozott a hivatalos, „modern” orvostudományhoz.
     A II. világháború után azonban sok minden másképp kezdett kinézni. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a krónikus betegségek az egyetemi orvostan legbuzgóbb igyekezete ellenére is egyre nagyobb mértékben megszaporodtak, hogy a kórokozók megsemmisítése egyre erősebb orvosságok sem hozták meg a kívánt eredményt, sőt gyakorta további komoly bajt okoztak, hogy az orvosi kezelésből származó betegségek egyre nagyobb számban fordulnak elő, és hogy a sebészet csak nagyon kis mértékben járul hozzá a gyógyuláshoz. A vak fejlődéshit zsákutcába vezetett.

Senki, aki a homeopátiát annak szabályai szerint alkalmazta, nem fog tudni többé lemondani róla, mert meg kell állapítsa, hogy ez a legjobb, a legemberibb és a legszebb gyógymód. A legjobb, mert vele a krónikus, legnehezebben befolyásolható betegségeket is meg lehet gyógyítani; a legemberibb, mert minden pácienssel a legkörültekintőbben kell foglalkozni; a legszebb, mert a kezelőorvostól szeretetet, időt és értelmet igényel, hogy megtalálja a beteg legmegfelelőbb gyógyszerét. Itt nem elegendő a lélektelen benyúlás egy fiókba, mely az iparilag előre gyártott gyógyszerekkel van tele – náthája van, vegye be ezt, migrénje van, nyelje le ezt, reuma kínozza, vegyen ebből –, hanem minden páciensnél újra és újra a neki legmegfelelőbb gyógyszert kell megtalálni. Ez gyakran olyan, mint egy bűntény aprólékos felderítése. A homeopátia soha nem válik unalmassá, mindig az ember egész tudását, képességét, türelmét igényli.

A laikusoknak, akik homeopátiás gyógyszereket szednek, azért ajánlom, hogy foglalkozzanak egy kicsit a homeopátia alapelveivel, mert így képesek lesznek saját véleményt alkotni, és megértik, miről van szó, amikor az erős gyógyszeripari lobby gúnnyal halmozza el a homeopátiát vagy erővel akarja betiltatni. Minél többen kiismerik magukat ebben a témában, annál nehezebben tudják ezek a gúnyolódók tervüket végrehajtani.

Egyáltalán, a laikusoknak kezdettől fogva egészen különös viszonyuk volt a homeopátiához. Sokan a normálisnál lényegesen nagyobb mértékben érdeklődtek iránta. Voltak olyanok is, akik mindent feladtak, és ezzel kezdtek el foglalkozni, közülük sokan híres homeopaták lettek. Az első és talán leghíresebb ilyen laikus, báró C. M. von Bönninghausen (1785-1864) volt, akit tüdőbajából gyógyult ki a homeopátia segítségével, és aki jogászként tanulta ki ezután a homeopátiát és maga is híres homeopata lett, és aki az első repertóriumot írta.
     Korunk leghíresebb és legelismertebb laikus homeopatája, az eredetileg mérnök görög George Vithoulkas, aki 1997-ben a homeopátiában végzett kutatásai elismeréseként alternatív Nobel-díjat kapott.
     E kettősfogat összhangja – orvos és természetgyógyász – a mai napig elkíséri a homeopátiát. Ennek az a legfontosabb oka, hogy a „hivatalos” orvosok, éppen egyetemi kiképzésük folytán – anélkül hogy ismernék – hallani sem akarnak a homeopátiáról. Őket sokkal nehezebb megnyerni ennek a gyógymódnak, mint azokat a laikusokat, akik saját magukon vagy hozzátartozójukon tapasztalják meg e gyógymód fantasztikus hatását (és sok esetben a hivatalos orvoslás hatástalanságát, sőt kárát).

A homeopátiát nem lehet kívülről megítélni, mert alapvetően különbözik minden más gyógymódtól. A különbség egy hivatalos orvos és egy homeopata között olyan, mint azok között, akik közül az egyik egy gőzmozdonyt ápol és gondoz, míg a másik egy computer által programozott robotot kezel. Amíg egy hivatalos orvos nem tanulmányozta át alaposan a homeopátiát, addig abszolút inkompetens, hogy véleményt formáljon róla.
     Sajnos azonban újra és újra előfordulnak kampányok, amikor a szakmai vagy bulvár lapokban, a rádióban vagy a tévében a homeopátiát egyáltalán nem ismerők nyilatkozgatnak a tudomány oldaláról a homeopátiáról. Ez valójában nagyon furcsa fényt vett az ő fennen hangoztatott tudományosságukra. Aki valamiről véleményt alkot, az ezt csakis annak törvényszerűségein belül teheti meg. Senki nem vizsgálhatja és ítélheti meg például az elektromosság törvényeit a mechanika törvényeivel. Ugyanígy nem lehet az anyagi kémia módszereivel a homeopátiáról nyilatkozni.

Viszont ha egy hivatalos orvos lelkiismeretesen tanulmányozza a homeopátia törvényszerűségeit, akkor könnyen megeshet, hogy úgy jár, mint előtte sokan, például Dr. C. Hering, vagy Dr, J. T. Kent vagy Dr. Burnett, akik a homeopátia vad ellenségeiből a homeopátia legnagyobb mesterei lettek.
     Amikor Kent felesége megbetegedett, és se férjének, se egyetemi kollégáinak tudománya hetekig, hónapokig semmit nem tudott segíteni rajta, a feleség kérésére elhívtak egy öreg homeopatát, aki egy óráig ült a beteg asszony ágyánál, és olyanokat kérdezett, melyeknek Kent szerint – aki nem szűnt meg gúnyos megjegyzéseket tenni – semmi közük nem volt felesége betegségéhez. Amikor az öreg orvos végül egy pohár vizet kért, abba beletett néhány pirinyó golyócskát, majd azt mondta, hogy minden két órában abból itassanak pár kortyot az asszonnyal, de ha elaludna, akkor ne keltsék fel, Kent igen barátságtalanul kidobta a homeopatát. Amikor Kent négy óra múlva feleségét mély, édesded álomba merülve találta, majd látta, hogyan épül fel napról napra jobban abból a betegségéből, melyet ő és egyetemi kollégái a legkisebb mértékben sem voltak képesek gyógyítani, elment az öreg homeopatához és bocsánatot kért tőle. Nem sokkal ezután lemondott professzori állásáról és megtanulta a homeopátiát. Nemsokára minden idők egyik legnagyobb homeopatája vált belőle.

Ilyen vagy ehhez hasonló élményben volt csaknem minden olyan embernek része, aki a homeopátiának kötelezte el magát. Mindenkit, még akkor is, ha komolyan tanulmányozta a homeopátia elveit, a döntő, a meghatározó élmény akkor éri, amikor első alkalommal tapasztalja meg egy magas potenciájú homeopatikus gyógyszer megdöbbentő hatását. Valószínűleg mindig szükség van egy ilyen mélyreható élményre ahhoz, hogy valakit meggyőzzön a homeopátia.
     A materializmussal átitatott agyunk miatt, csak azt tudjuk elképzelni, hogy csupán az anyagi szerek képesek az emberi szervezetet befolyásolni. Nyilván ezért van szükség „megtérésünkhöz” valamely gyakorlati csodás élményre a homeopátiából. Ilyen élményben mindenkinek része lehet, aki a homeopátia törvényszerűségeit pontosan betartva alkalmazza e gyógymódot. Ez ennek a feltétele, e nélkül nem megy.

Az első fotón Hahnemann, a másodikon a szerző, Gerhard Risch képe látható a Homöopathik című könyv könyv első és hátsó borítójáról.

Feltéve: 2011. június 14.

Ahhoz, hogy egy élő szervezet működjön, kell egy olyan belső „erő”, mely „élteti”, minden sejtjét, minden porcikáját eléri, átitatja, mindegyiknek „megmondja”, hogy mit kell tennie. Kicsit sántító hasonlattal, olyan ez az „erő”, mint egy rádiónak, vagy komputernek vagy bármely más elektronikai eszköznek a villamos áram. Hahnemann, a homeopátia újra-feltalálója, ezt a belső erőt „életerőnek” nevezte el. A szervezet – és egy gép – csak akkor működik helyesen, ha ez a belső erő – gépnél áram – nemcsak eléri az egyes részeket, de egymással összehangolja, harmóniában működteti őket. Mivel ezt az erőt kívülről befolyásolni lehet, ki lehet mozdítani az egyensúlyából, ennek az ellenkezőjét is meg lehet vele tenni, azaz vissza is lehet állítani az egyensúlyába. És pontosan ez az, amit a homeopatikus gyógyszerek képesek megtenni.

Hahnemann volt az első, aki ezt az életerőt, ezt a jelenséget nem a filozófia vagy a lélektan, hanem a természettudomány oldaláról közelítette meg. Kísérletezéssel és egzakt megfigyeléssel – melyek mai napig az igazi tudomány alapkövei – ismerte és tárta fel ezt a természeti jelenséget, és ennek alapelveit, törvényszerűségeit.

Hahnemann ezt írta felfedezéséről: Ez az életerő az ember egészséges állapotában korlátok nélkül működik és a szervezet minden részét csodálatraméltó harmóniában tartja, úgy hogy az ember szabadon szolgálhatja létének magasabb céljait. Ha az életerő valami miatt sérül, akkor a szervezet nem képes többé a harmonikus működésre. Az életerő saját sérülését a szervezet szabálytalan működésével, helyi tünetekkel és funkcionális zavarokkal tudja a külvilággal közölni. A betegségeket tehát a sérült életerő téves „utasításai” hozzák létre.

Hahnemann nem vállalkozott arra, hogy ezt az életerőt megfejtse. Amit Hahnemann és a homeopátia tesz, az az életerő hatásának, következésképpen felhasználásának leírása és befolyásolása.
     Ugyanakkor az életerő nem azonos a „programmal”, ami minden egyes lénynek a sajátja, veleszületett adottsága. Az életerő az, ami ezt a programot „futtatja”, ha maga egyensúlyban van, akkor jól, ha valami kizökkentette ebből az egyensúlyból, akkor pedig rosszul.
     Ez a velünk született „program” rendelkezik olyan képességgel, mellyel egyes bajokat, ilyenek például az akut betegségek nagy része, meg tud oldani. Ha viszont a saját „beépített programra” egy vagy több idegen „program” rátelepszik, akkor a szervezet teljes egészében ki van szolgáltatva ennek az idegen behatásnak, ezért idővel krónikusan beteggé válik, tétlenül kell néznie, hogy az idegen, hibás program a szervezetben manifesztálódik, szöveteket roncsol vagy változtat meg. Itt is csak magára a programra való behatás segíthet, nem pedig az, ha csak az idegen program végtermékét, a roncsolt részt eltávolítják.

Összefoglalva és kissé leegyszerűsítve: Rudolf Virchow és az őt követő akadémiai orvoslás azt állítja: a betegség a sejtben, a sejtszövetben, a szervben van. A homeopátia viszont ezt mondja: a betegség az életerőben, a kormányzócentrumban van, ott fut valami rendellenesen. A szervi változások – hacsak nem külső erőszakos behatásra keletkeztek – mindig ennek az anyagtalan centrumnak a téves működéséből származnak. És ezért kétes értékű a modern gépi-diagnosztika, mert amit a röntgen, ultrahang és bármely más átvilágító technikával és a laboratóriumi vizsgálattal láthatóvá tesznek, az soha nem a betegség maga, hanem csak annak következménye.
     A modern diagnosztika nagyszerű dolog és sokat segíthet, de a következtetések, melyeket belőlük levonnak, tévútra vezetnek mind a diagnózist, mind a terápiát illetően. Ha ugyanis e módszerekkel valamilyen elváltozást felfedeznek, akkor annak nevet adnak, és ezt tartják magának a betegségnek. Ha azután ezt kivágják, vagy gyógyszereikkel megölik, akkor számukra ez a terápia. Ez azonban nagyon káros!
     A betegség ugyanis nem a szervben vagy sejtben ül, hanem a centrumban, annak hibás funkciójában, és mivel ez a hibás funkció akkor is tovább zajlik, ha egyik kifejeződési formáját megsemmisítették, máshol keres magának „működési területet”, azaz más szervet betegít meg. És ez így megy tovább egészen a halálig.
     Egyszerű példával elmagyarázva: ha azt akarjuk, hogy egy nyitott csap alatt álló tartályból ne folyjék ki a víz, akkor nem az a megoldás, hogy a tartály szélét magasítjuk állandóan, újabb és újabb akadályokat emelünk a víz folyásának, foltozgatjuk a tartály oldalát, hanem az, hogy elzárjuk a csapot.

Összefoglalva és kissé leegyszerűsítve – de az államok törvényhozását és egészségügyét teljes egészében befolyásolva és irányítva – így szól a Robert Koch-i elv: a betegségeket kórokozók okozzák. A homeopátia ezzel szemben azt állítja, hogy a betegség az energiai központban kezdődik, még az úgynevezett fertőző betegségek esetén is. A baktériumok és vírusok nem a betegség okai, hanem ők csak karakterizálják a betegséget. Nem ők a kezdeményezők, hanem csak az indikátorok, a jelzők.

Csak a talaj, a környezet megváltozása, melyet a központi irányítás téves működése okoz, idézi elő a baktériumok és vírusok szaporodását. Bár az úgynevezett fertőző betegségeknél, valóban kimutathatók az illető betegségre jellemző élősködők, de
     a) ezek azonnal maguktól eltűnnek, ha a betegség elmúlik (lásd ezzel kapcsolatban férjem esetét, melyet A SZÉNANÁTHA GYÓGYÍTÁSA című könyvben mesélek el). Ez akkor is így történik, ha egyetlen olyan anyagot sem viszünk be a szervezetbe, melyek az élősködőket pusztítják, tehát akkor is, ha a gyógyulás magától vagy homeopatikus gyógyszerrel történik;
     b) bár ezek az élősködők mindig és mindenütt jelen vannak, mégsem leszünk állandóan betegek. Ha megfogjuk egy pályaudvar WC-ajtajának kilincsét, kezünk máris tele lesz baktériumok és vírusok, még a legborzalmasabb betegségek kórokozóinak milliárdjaival is. Az ember mégse kapja meg mindazt a betegséget, melyeknek kórokozóival megfertőzi magát;
     c) sok ember hordoz magában kórokozót és mégsem betegszik meg – ezt tapasztalja meg például sok szülő, amikor beteg, például kanyarós gyerekét a többiekkel egy ágyba fekteti, hogy mindegyikőjük egyszerre essen át ezen a betegségen, és egyik vagy másik gyerek ennek ellenére nem betegszik meg;
     d) a legnagyobb járványok is abbamaradnak, sokszor hirtelen és megmagyarázhatatlan okból, mely ismét ellene mond a kórokozók szaporodási szabályainak.
     Ezek és az ehhez hasonló megfigyelések tehát arra a logikai következtetésre kényszerítenek bennünket, hogy belássuk, egy fertőző betegség kirobbanásának előfeltétele a szervezet meghatározott diszpozíciója, a kórokozók egyedül erre nem képesek!

Erre már az akadémiai orvoslás is rájött, mégse hozta meg belőle a szükséges következtetéseket. A sorrend tehát nagyon fontos: először az „életerő” téves irányítása, ami a talajt megváltoztatja, másodszor, ez kedvez a kórokozók elszaporodásának! És ha az okot megszüntetjük, akkor annak eredménye is eltűnik! Ha a központban megszüntetjük a zavart, kikapcsoljuk a téves programot, ami az életerőt kibillentette az egyensúlyából, akkor és csak akkor gyógyítjuk meg a betegséget, aminek hatására a tünetek további beavatkozás nélkül is eltűnnek.

Még az a kérdés is felmerül, hogy a szervezetnek a betegség legyőzése érdekében nincs-e éppen szüksége e kórokozók elszaporodására? Mert az valóban furcsa, hogy minden fertőző betegségnél mindig csak egy bizonyos kórokozó az, ami elszaporodik: Talán a testnek éppen ezekre van szüksége valamilyen feladat elvégzésére? Például úgy, ahogy a kertész egy bizonyos baktériumot kever a komposztba, hogy az jobban és gyorsabban váljon humusszá, vagy ahogy a beleinknek bizonyos baktériumokra szüksége van, hogy az élelmet le tudja bontani? Bár ez utóbbi kérdések csak spekulációk, de az tény marad, hogy a talaj dönt a rajta levő baktériumok, vírusok növekedéséről, szaporodásáról, vagyis arról, hogy mi történjen rajta, nem pedig a fordítva.

Mindezekből a terápia számára két következtetés származik:
     a) Nem a kórokozók leküzdése a legfontosabb, tehát az antibiotikumok bevetése helytelen út, és gyakran éppen ezek használata után indul el egy krónikus beteges folyamat.
     b) Ahogy a talajnak sem használ, ha a rajta levő gazt kémiai gyomirtó-szerekkel akarják kipusztítani, úgy árt az emberi szervezetnek, különösen a legyengült, beteg szervezetnek, ha antibiotikummal elárasztják.

Tehát a betegségeket ott kell legyőzni, ahol elkezdődtek. A betegséget nem akkor gyógyítjuk meg, ha a kórokozókat elpusztítjuk, hanem ha a szervezet irányító központját ismét egyensúlyba hozzuk. És ez az, amire a homeopátia képes!

Feltéve: 2011. július 1.

A leghatározottabban hangsúlyozni kell, hogy az életerőről mondottak és a vele kapcsolatban felhozott hasonlatoknak semminemű minőségi jelentősége nincs. Ezek csak példák, paradigmák, analógiák, melyekkel képletesebbé lehet tenni azt, hogy létezik egy ilyen erő, és azt, hogy ez az erő miként működik. Ezeken kívül csak egyetlen biztosat lehet róla állítani, és azt is csak negatív értelemben: Az életerő nem anyag. Minden egyéb, amit róla mondani lehet, a hipotézisek, a spekulációk világába tartozik.
     De emiatt nem kell rezignálni, hiszen a kísérletekből és a gyakorlatból nagyon részletes adatokat lehet a működési módjáról megállapítani, melyekből aztán a gyakorlati alkalmazás mint gyógymód meghatározható és elvégezhető lesz.

Az analógiák, hasonlatok használata a tudományban mindig is megengedett volt, akkor használják őket, ha bizonyos jelenségeket könnyebben érthetővé akarnak tenni. Ez egészen a nomenklatúrába behatol, azaz kifejezéseket is átvesznek más területről. Például az életerővel kapcsolatban használt fogalmak, mint áram, feszültség, tér stb. mindig csak képek, nem pedig minőségi kijelentések. Ezért volt legitim, hogy Hahnemann a mágneses- vagy gravitációs-erő kifejezéseket használta, amikor azt akarta világossá tenni, hogy az általa életerőnek elnevezett erő nem anyag.
     Jézus Krisztus is példabeszédekben magyarázta apostolainak a mennyek országát, és az Újszövetség minden olvasója azonnal felfogja, hogy Isten országa nem búzaszem, nem tíz szúz, nem földesúr, hanem ezek a parabolák Isten országának adottságait vagy működését szemléltetik.

Természetesen Hahnemann utódai újra és újra megküzdöttek az életerő fogalmával, majd beépítették azt saját világnézetükbe.
     Hahnemann után a legnagyobb homeopata, Dr. Hering meggyőződéses keresztény volt, J. H. Allen szintén, P. Dahlke buddhista volt. Dr. Voegeli, Dr. Eichelberger és mind a többi ismert és kevésbé vagy egyáltalán nem ismert homeopata is beleágyazta a homeopátiát a saját világnézetébe – mindegyik a sajátjába.
     Ehelyütt is hálásnak kell lenni Hahnemannak, hogy mindig szigorúan megtagadta, hogy a homeopátiáról, saját felfedezéséről a fizikán túli megállapításokat tegyen, és ehelyett – minden kísértésnek ellenállva – a fizika jelenségei közé helyezte. 50 éves kutatás és praxis sem tántorította el ettől az álláspontjától.

Követőinek ezzel nyitva hagyta annak lehetőséget, hogy mindenki a maga világnézete szerint alkosson erről véleményt. Ezért senkinek sem kell a homeopátia megalapítójának valamilyen metafizikai nézetét átvenni vagy megpróbálni átvenni, ha homeopátiával akar foglalkozni. Így tudják keresztények, pogányok, zsidók, muzulmánok, buddhisták, hinduk és mindenki, aki még van, a homeopátiát egyformán gyakorolni. A homeopátia törvényei mindenütt azonosak, függetlenül attól, hogy milyen metafizikai hátteret ad neki valaki.

Feltéve: 2011. július 23.